Mary Shelley: Frankenstein

10/27/2013 , , , ,

Mary Shelley: Frankenstein
Eredeti cím, megjelenés éve: Frankenstein, 1818
Kiadó, kiadás éve: Ulpius-ház, 2007
Oldalszám: 280
Fordító: Göncz Árpád
Fülszöveg:
Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén… Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?
Október két dolgot jelent: esős, sötét napokat és Halloweent. Noha ez az ünnep idegen eredetű és a mi kis országunkban nem ünneplik az emberek, azért nagyban befolyásolja az életünket, például az őszi dekorációkban és nem mellesleg a könyvek és filmek kiválasztásában is. Ezért nyúltam ehhez a klasszikus rémtörténethez, amiből számtalan filmadaptáció készült és főhőse, a szörny egy meghatározó karakterré vált. Mivel általában nem olvasok klasszikusokat, ezért is döntöttem úgy, hogy ezzel a könyvvel kezdem el a halloweeni maratonomat!

Szégyen, nem szégyen, én sokáig nem tudtam, hogy a Frankenstein eredetileg egy regény. Én régen azt hittem, hogy ez egy klasszikus film, de amikor jobban belemélyültem a könyvek világába, akkor döbbentem rá, hogy életemet egy hatalmas tévedésben éltem. De most már elmondhatom, hogy elolvastam, tisztában vagyok mindennel, ami vele kapcsolatos és íme, most megosztom erről a könyvről a gondolataimat.

Az alaptörténetet természetesen mindenki ismeri: Victor Frankenstein egy szörnyet teremt. Az is köztudott, hogy Mary Shelley nagyon fiatalon, 18-19 éves korában írta meg ezt a regényt és ez mindenféleképpen emeli a könyv értékét. Számomra az alapötlet nagyon tetszett, azonban a kivitelezés kevésbé. Amikor el kezdtem olvasni, a Köszöntő rész eléggé meglepett. Egy bizonyos Robert Walton leveleit olvashatjuk, amiket húgának, Margaretnek írt. Először nem értettem, hogy mégis mi köze van ennek a két embernek a történethez, de ahogy haladunk előre a levelek olvasásával, megjelenik a főhős, Frankenstein, aki később elmeséli történetét az ifjú Robert Waltonnak.
A történet tehát egyes szám első személyben íródott. A tudós elbeszélése nagyon unalmasan kezdődik, hiszen szó szerint elmeséli az élettörténetét, a kezdetektől. Így az első 40-50 oldal eléggé lapos, hiszen csak gyermekkoráról és tanulmányairól beszél. A fordulópont természetesen a szörny megteremtése után következik, amivel a történet kicsit izgalmasabbá válik. Azonban ahogy haladtam a könyvvel, ez a cseppnyi izgalom is eltűnt és kezdtem nem élvezni az olvasást. Talán a végén ismét érdekesebbé és izgalmasabbá vált a történet, de akkor az már nem igazán javított a regény egészén.
Ahhoz képest, hogy horror volt, én egyáltalán nem féltem, nem rendültem meg, egyszerűen semmilyen érzelmet nem tudott belőlem kiváltani ez a történet. Szerintem, ha a történet E/3-ban íródott volna, sokkal jobb lett volna, hiszen ezeket a jeleneteket talán jobban ki tudta volna dolgozni az írónő, hiszen így csak Victor érzéseit és gondolatait ismerhetjük meg a történtekről.

A regény két főszereplője természetesen Victor Frankenstein és a szörnye. Talán a legnagyobb problémám a könyvvel az volt, hogy nem kedveltem túlságosan Victort. A folyamatos önsajnálat, panaszkodás egyszerűen idegesítő volt. Azt olvasni majdnem háromszáz oldalon keresztül, hogy milyen szerencsétlen és hogy el van átkozva, bizony megviseli az ember idegrendszerét (az enyémet biztosan).
Pontosan ezért volt az, hogy néha szimpatizáltam a szörnnyel. Ez a szörny nem az, akit általában a filmekben látunk, nem olyan, mint egy zombi és bizony nem csak nyögdécselni tud. Ennyire értelmes és szépen fogalmazó szörnnyel én még nem találkoztam. Olyan gondolatokat fogalmazott meg, amiket általában filozófusok szoktak és nem egy összetákolt lény. Emiatt egy kicsit bizarr volt az ő karaktere, hiszen az értelmes gondolatai miatt elveszítette azt a félelmetességét, amit vártam tőle. Ráadásul a karaktere eléggé vegyes érzelmeket vált ki az emberből (és a szereplőkből is): egyrészt megértetjük és átérezzük a helyzetét, másrészt viszont elítéljük azokért a gonosz tetteiért, amiket Frankenstein ellen követett el.
A többi szereplőt nem igazán ismerjük meg a történet során és pont ezért kevésbé kötődtem hozzájuk. Az E/1 átka ez is. Frankenstein leginkább a szörnyre koncentrált és nem a körülötte lévő emberekre. Persze hallhatunk róluk sok pozitív dolgot, de igazán nem ismerhetjük meg őket. Noha érzem, hogy egyes szereplőket, mint például Clervalt, Frankenstein barátját kedveltem volna, ám nem tudott úgy kifejlődni a karaktere, hogy ténylegesen megszeressem.

Olvasás közben jöttem rá arra, hogy ez a könyv több, mint egy horrortörténet. Fontos kérdéseket fogalmaz meg, amit a kiadó ki is emelt a fülszövegben. A legfontosabb természetesen az, hogy a tudomány segítségével játszhatunk-e Istent? Hiszen Victor pontosan ezt tette. A Bibliában Isten saját képmására teremti meg az embert, először a férfit, majd később a nőt. A tudós pedig pontosan ugyanezt teszi, ám az ő teremtése balul sül el, később pedig megtagadja azt, hogy szörnyének párt teremtsen, hiszen attól fél, hogy a nő még gonoszabb lesz és még több pusztítást okoz, mint első szörnye. Azt pedig végképp nem akarja, hogy ezek a lények szaporodjanak és megkeserítsék az emberek életét (vagy elpusztítsák azokat).
Ám ezáltal Frankenstein csak azt érte el, hogy a szörny az ő életét keseríti meg azzal, hogy elpusztítja szeretteit. És a regény végén egy macska-egér játék bontakozik ki, hiszen a tudós üldözőbe veszi a szörnyét, hogy elpusztítsa azt. És így alakul ki a kapcsolat a regény elején található levelekkel, hiszen megtudjuk, hogyan keveredett északra, ahol találkozott Robert Waltonnal.

Ahogy már említettem, bennem semmilyen érzelmet nem tudott kiváltani ez a mű, azonban ebben a könyvben több van, mint horror. Ezért sem tudnám lepontozni, ráadásul ha arra gondolok, hogy Mary Shelley milyen fiatalon írta, máris értékesebbnek tűnik a szememben a mű.
Ajánlani nem horrorsztoriként, hanem inkább klasszikusként ajánlanám. Mivel nem túl hosszú regény és a nyelvezete is érthető, szerintem felkerülhet azoknak a listájára, akik valamilyen klasszikust szeretnének olvasni.

"Az élet, bár lehet, nem más, mint kínok halmaza, kedves nekem, s meg is fogom védeni."

Hasonló bejegyzések

0 megjegyzés