Neil Gaiman: A temető könyve

11/08/2013 , , , ,

Neil Gaiman: A temető könyve
Eredeti cím, megjelenés éve: The Graveyard Book, 2008
Kiadó, kiadás éve: Agave könyvek, 2010
Oldalszám: 278
Fordító: Pék Zoltán
Fülszöveg:
Senki Owens, barátainak csak Sen, egy majdnem teljesen átlagos fiú. Akkor lenne teljesen átlagos, ha nem egy hatalmas temetőben lakna, ahol szellemek nevelik és tanítják, a gyámja pedig egy magának való alak, aki nem tartozik sem az élők, sem a holtak világához. Egy fiú számára a temető tele van veszéllyel és kalanddal: ott a domb alatti vén Indigóember, ott a kapu, amely egy sivatagra nyílik, ahol elhagyott vámpírváros áll, ott a különös és rettentő lény, a szlír. Viszont ha Sen kimegy a temetőből, vár rá a Jack nevű, aki már megölte Sen egész családját…

Az utolsó könyv, amit Halloween alkalmából olvastam el, Neil Gaimantől A temető könyve volt. Ki ne hallott volna már az angol íróról, aki olyan regényeknek a megalkotója, mint a Coraline vagy a Csillagpor? Annyira különleges világokat tud felépíteni, hogy nem volt kétség, A temető könyve lenne az egyik legjobb választás a halloweeni maratonra. Azonban mire oda került a sor, hogy elolvasom, már kicsit ráuntam a szörnyekre meg vámpírokra, de azért adtam neki egy esélyt.

Lassan és nehezen ment az olvasás, az előbb említett ok miatt, néha kicsit untam magam, de ha elvonatkoztatok ettől, akkor egy remek történetről beszélhetünk, amit nem a legjobb időpontban olvastam.
Ha az ember azt hiszi, hogy ez a regény a fiatalabb korosztálynak íródott, akkor az nagyot téved. Noha gyerek és ifjúsági regénynek titulálják, ez a mese inkább a felnőtteknek (és talán a tinédzsereknek) szól, mint a kisebbeknek. Hogy miért? Már a legelső pár oldalon rádöbben az olvasó, hogy "hoppá, ez kicsit komolyabb sztori". Ahogy az a fülszövegen is olvasható, a Jack nevű megöli Sen egész családját és vele is végezni akar, ám Sen még azelőtt elszökik, mielőtt a Jack nevű elkapná. Ez szerintem már elég félelmetes kezdet lenne egy gyermek olvasónak. Úgyhogy mindenképpen az idősebb korosztálynak ajánlanám.
A történet ott folytatódik, hogy Sen eltotyog a közeli temetőbe, ahol örökbe fogadja az Owens házaspár, akik szellemek, és Silas, a se nem élő, se nem halott, aki a gyámja lesz a fiúnak. Ezek után pedig láthatjuk Sent felnőni, hogyan éli mindennapjait a temetőben, miket tanul el a lakóktól, stb. Közben persze bajba keveredik, olyan helyekre jut el, ahová nem mindenki tenné be a lábát. A könyv első felét nem mondanám túl izgalmasnak, inkább az utolsó száz oldal az, ami magával ragadja az embert. Ott már tényleg nem tudtam letenni a könyvet, hiszen annyi minden történt és olyan gyorsan, hogy végül arra eszméltem, hogy vége lett a történetnek. Az utolsó fejezet egy kicsit szomorkás, hiszen el kell búcsúznunk a hihetetlenül szimpatikus szereplőktől, ám nemcsak nekünk kell ezt megtennünk...

Sen egy kalandvágyó, kíváncsi kisfiú, később pedig egy intelligens tinédzser lesz belőle. Néha sajnáltam amiatt, hogy olyan magányos, néha féltettem, nehogy elkapja a Jack nevű, néha pedig csodáltam a bátorságáért. Bár ő a főszereplő és igazán kedveltem, a többi szereplőt valahogy jobban közelebb éreztem a szívemhez és szerintem a karakterük sokkal jobban ki voltak dolgozva.
Silast én nagyon szerettem és nagyon különösnek tartottam. Még mindig nem tudom beazonosítani, hogy mégis milyen élőhalott lehetett ő. Vámpírnak szerintem nem vámpír, zombi sem lehet... Ki tudja! Szerintem nagyon jó gyámja volt Sennek, hiszen rengeteget segített neki és mindig megvédte őt. Ha esetleg filmet készítenének ebből a regényből, akkor szerintem erre a szerepre mindenféleképpen Hugh Jackmant kéne felkérniük, mert nagyon illene hozzá ez a karakter.
A szellemeket egytől egyig mind szerettem. Természetesen az Owens házaspár volt az egyik kedvencem közülük, annyira jó karaktereket hozott létre Gaiman. A másik kedvenc szellemem Elizabeth volt, a boszorkány. Én mindig szeretem a belevaló női karaktereket és szerintem ő az volt!
Nagyon sok fontos szereplő volt még, mint például Miss Lupescu, vagyis "Isten Kopója" és természetesen Scarlett, Sen ember barátja. Scarlettet én jobban kedveltem kislányként, mint később tinédzserként és a Sennel való elválásukat a könyv végén szerintem ki lehetett volna hagyni, hiszen így Sen megint egyedül maradt.
Majdnem kifelejtettem a szereplők felsorolásából a Jack nevűt, akinek az egyik legfontosabb szerepe volt a történetben. Igazi gonosz, hiszen képes volt kiirtani egy egész családot és képes lett volna megölni egy csecsemőt is.

Még két fontos dolgot kell megemlítenem a könyvvel kapcsolatban. Az első, ami rögtön érdekesebbé tette az olvasást, azok az illusztrációk, amik a fejezetek elején találhatóak. Furcsák, de nagyon illenek a könyv hangulatához és Neil Gaiman stílusához.
A másik dolog pedig az, hogy az írót egy olyan klasszikus ihlette meg a regény megírásában, mint A dzsungel könyve. Amikor ezt olvastam és visszagondoltam a történetre, valóban észrevettem a hasonlóságokat a két mű között, főleg a szereplőkön keresztül: Sen-Maugli, Jack-Sir Kán, Owensék és Silas-Balú és Bagira. Ez egy remek téma lehetne iskolás esszékhez, úgyhogy akinek ilyen témában kell beadandót írnia, akkor annak ajánlanám ezt az összehasonlítást.

Noha jó a történet, én nem javasolnám azoknak, akik el szeretnének kezdeni Neil Gaiman könyveket olvasni. Szerintem inkább a Csillagporral vagy esetleg a Sosehollal próbálkozzanak. Viszont a borongós, őszi délutánokra szerintem remek választás ez a regény.

"Perdülj, fordulj, mit se félj,
Visz a tánc, a Macabray."

Hasonló bejegyzések

0 megjegyzés